Úgy hozta az élet, hogy tavaly nyáron le kellett utaznom a Balatonra egy napra. Odafelé előző nap este mentem, így volt alkalmam kerékpárral végigmenni a tó déli partján. Arról egy külön cikket lehetne írni, ugyanis a balatoni kerékpárút turistáskodásra talán alkalmas, azonban folyamatos haladásra, közlekedésre nem. De most nem ez a lényeg, hanem a hazaút, amikor is sietős volt a hazajutás, így Fonyódligetnél a drótszamárral együtt vonatra szálltam.

Először is köszönet illeti a fonyódligeti pénztárost, aki külön kérés nélkül tájékoztatott, hogy a vonat utolsó kocsija lesz a kerékpárszállításra kijelölt, így már megfelelően tudtam helyezkedni a peronon. Ezen kívül a pénztáros értesítette a vonatszemélyzetet is, így a jegyvizsgáló nyitotta nekem a paklitér ajtaját és nem kellett a szűk ajtón felszenvednem a túrazsákokkal megpakolt kerékpárt. Az út hátralévő részében én magamra vállaltam ezt a feladatot, már csak azért is, mert nem minden állomásról szólnak a kalauznak, ha lesz felszálló kerékpáros.

A MÁV-Start kerékpárszállító kocsijainak nagy, széles ajtajai csak belülről nyithatóak, ezért ha kerékpáros szeretne felszállni, három eset lehetséges:
• Az első és a legjobb, ha a kalauz vagy egy utas kinyitja a paklitér ajtaját, és ott fel lehet tenni a biciklit a vonatra.
• A második főleg akkor járható út, ha a biciklisek többen vannak. Ekkor egyikük felszáll és kinyitja az ajtót, a többiek addig a peronon figyelnek a biciklikre – és hogy ne induljon el a vonat nélkülük.
• A harmadik, hogy a bringásnak senki sem nyit ajtót, így a kerékpárt a keskeny, kívülről is nyitható utasajtón kell felügyeskedni a vonatra, majd (a kerékpárhoz mérten) szűk előtereken és folyosókon keresztül eljuttatni kijelölt helyére. Rosszabb esetben a bringa az előtérben marad, elzárva az ajtót, vagy épp a mellékhelyiséget.

Hála a jegyvizsgálónak, aznap az ajtónyitással nem volt gond. A becsukásával már annál inkább. Az utasok ugyanis általában senkivel és semmivel nem törődnek önmagukon kívül, és olyan elemi dolgokat sem képesek betartani, hogy ha kinyitok egy ajtót akkor azt be is csukom, miután átmentem rajta. Az állomásokon sem véletlenül szajkózza a hangszóró, hogy a vonat nyitott kocsiajtókkal nem indítható!

Ennek a szabálynak a legkézzelfoghatóbb oka az, hogy a vonaton kisgyerekek is utaznak, akik szeretnek játszani, elkalandozni a vonaton. Egy nyitott ajtónál pedig az elsuhanó táj látványa bizony izgalmas. Csak éppen ezek a nyitott ajtók fokozottan balesetveszélyesek az utasokra, és nem csak a gyerekekre. Például itt van az a klasszikus eset, amikor a felszálló utas a csomagjaival  kezében éppen helyet keres magának az induló vonaton. A szerelvény a váltókörzetben halad ki, mikor az utasunk átmenne egyik kocsiból a másikba. A vonat a váltón ránt egyet – és szegény utasunk már ki is zuhant a nyitott ajtón.

Így hát, a balesetek megelőzése végett a vasút a forgalmi utasításába is belevette azt a szabályt, hogy amíg a vonatnak csak egy ajtaja is nyitva van, a jegyvizsgáló a vonatot nem hatalmazhatja fel indulásra. És vonatom jegyvizsgálói bizony ezt a szabályt is betartották. A leszálló utasoknak mindig szóltak, megkérték őket, hogy csukják be az ajtókat. Volt, aki visszament és becsukta maga után az ajtót, de volt aki nem. Ilyenkor valamelyik kalauz sétált oda, és csukta be az ajtót a nemtörődöm utastársak után. Természetesen ezzel a vonat szépen lassan szedegette össze a késés perceit.

Vajon jól van ez így? Mit lehetne tenni? Lehet fegyelmezni, szoktatni az utasokat. Ez egy mellékvonalon, vagy hivatásforgalmat bonyolító vonatoknál működik is, hiszen a napi szinten utazók előbb-utóbb majd csak megszokják, és legfeljebb magukban morognak a „háklis” kalauzra, de azért csak becsukják maguk mögött az ajtót. Hiszen ők se szeretnek késni.

De egy balatoni vonatnál, pláne nyáron amikor rengeteg a turista, vajon el lehet-e érni bármit is ezzel a makacssággal? Nem tudom. Annak már több haszna lenne, ha mindig minden vonaton ilyen lelkiismeretes kalauzok dolgoznának. Akkor talán a legneveletlenebb utasok is megtanulnák egyszer, hogy bizony illik becsukni magunk mögött az ajtót. Nem csak azért, mert így szól a szabály, hanem saját maguk és utastársaik biztonsága érdekébe. Vagy nemes egyszerűséggel csak azért, mert így illik. Szóval, én mint utas, itt is szeretném megkérni valamennyi vonatkísérőt, hogy igen is tartsák és tartassák be ezt a szabályt (is) a vonatokon! Utastársaimat pedig arra, hogy csukják be az ajtókat maguk után.

És persze, lehetne minden vonat központi működtetésű ajtókkal ellátva, de a magyar vasút helyzetét ismerve – attól tartok – erre még jó pár évet kell várnunk. Addig is nekünk kell odafigyelni.

(fotók: a szerző – A képek illusztrációk!)